Rakovszky Zsuzsa „Fehér-fekete” című kötete öt versszövegéhez szöveg–kép párok alkotása
Papírhajók
Hogy korszak és körülmény aknazárja
százszázalékosan… azért ne hidd!
Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva.
Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd
rozoga korlátján jól áthajolva
figyelhetted reménykedve, kiér-e
a túlfelén vízbe ejtett hajó a
három lépésnyi táv másik felére.
De ha igen, ha átkel a híd árnya
alatt, még meglehet: beléötöl
egy hosszú ág a partról, vagy berántja
s többé soha nem hánytorgatja föl
ahol a meder szintje hirtelen
megcsuklik, az a forrongó fehér
hab, az a törpe vízesés – ha nem,
ha megússza azt is, ha már elér,
meg-megiramodva, féloldalára
dőlve, ha elbiceg a torokig,
a boltívig, ahol a föld alá a
fekete folyosón befut a víz,
akkor már! fű alatt, és kő alatt,
és föld alatt, vízhatlan sztaniolja
kioltva bár, emelt orrol halad
a nyílt vizek felé, ki a csatorna-
bűzből a másik városba, ahol ha
megérkeznél, kabátodon a keshedt
szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma
ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz
a halra, nem kell halszemű agyag-
bálvány előtt hazudni össze-vissza,
tudván
tudva, hogy tudván tudja: csak
féltedben. Valahol, valami tiszta,
valami jó – különben hogy lehetne
ilyen sivár, ilyen komisz ez itt?
Ennyit lehet: valódi tengerekre
indíthatod jelképes részeid,
s viszont. A megtapasztalt mostoha
a képzeletben létrehozza édes
visszáját – bár el nem döntöd soha,
minek nevezd el: emléknek? reménynek?
Mintha
A vedlett, sárga gyógyszálló előtt
a letarolt, hideg parkban a gőz
vízszint csapong a gyógyvizes medence
zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,
árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra
elhúz, ha varjú, rézsút az avarra
inog le, ha levél, vagy tapogatva
kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja
a belső éleket. Száraz és sötét
szellemrajt zörget egy-egy széllökés
ide-oda. Olyik beletalál a
medencébe: zöld ál-túlvilágba,
a forrongó, meleg üveg alatt
ragyog: hiánytalan, színes halott.
Lebegve ágtalan és árnytalan,
nem hat, nem él, nem változik, de van.
Mintha egy langyos, átlátszó öröklét
lakná két szó között a senkiföldjét.
Mintha mégiscsak konzerválható
volna tavalyi hő, tavalyi hó.
Mintha lenne egy köztes állapot,
amelyben épen elnyújtózhatok.
Mintha egy helyiségből az időt
kiszivattyúznák, és se azelőtt,
se ezután soha többé, csak a
fém és üveg és villany évszaka:
még csillog és már rég nem az, ami.
Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.
Áttetsző tárgyak
A greenwichi ócskapiac
Varrógép nincs. A véletlen szabad
asszociációja ernyővel síbakancsot
vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,
folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók
(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)
feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.
Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs
csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.
Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint
szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.
Hová viselhették – vizitbe, bálba? –
a gombolós kesztyűt, a pille brosst?
„A kardhal” című monográfiába
hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –
a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)
Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna
hímzőpárnája a rivaldafénynek
készült már eleve, nem hoz zavarba
mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények
– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,
az égkék, jégkék, formatervezett
gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett
Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,
a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve
róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,
a kezdet cinkos optimizmusát
ontják még most is, itt is, mikor minden akár még
lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág
alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,
landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,
ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből
egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett
hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől
csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,
a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.
Az elhagyott lány
Dal
A postaszekrényt
nem néztem meg ma sem: a szögletes rés
sekély sötétségében hátha, hátha –
nemcsak az áltató bádog derengés…
Nem kell ma mégse
megtudnom, holnapig: a szürke résre
merőleges, hitegető fehér él
csak egy felszólítás tüdőszűrésre…
Elég, ha másnap
derül ki, hogy amit én kézírásnak
reméltem, egy körbélyegző szegélye,
s az ott egy könyvtári felszólítás csak…
Addig megint a
megállt idő hülyén kattogva, mintha
egy írógépen egyfolytában x-et
ütnének, vérszegény tapétaminta…
Órák, üresre
lappadt idő, hogy volna újra teste,
tapintható, hogy volna újra testem,
becézhető, nem adja meg az este,
ahogy tegnap sem adta.
Néztem, a tetőantennák fölött a
beírkált ég hűlő neon vizében
tollászkodó, parázsló szélű vatta
kénsárga, füstkék,
fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:
két sor korong bádogdobozban – akkor
kaptam, mikor a mandulám kivették.
Míg víz nem érte,
a kék, a zöld, kármin vagy okker érme
szélén írás szaladt körbe, középen
egy páva! És ami könyv volt, de mégse,
az a kihajthatós… A
két lap közül égnek pattant a posta,
vagy egy vidéki állomás, piros pad,
a sárga falra fölloccsantva rózsa…
Amire néztem,
mind visszanézett, fölszívott egészen,
se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,
átjártam, víz a sóban, só a vízben…
A szerelem nem
itt járt, villogva és roncsolva bennem,
lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,
a világot gyújtotta föl, nem engem.
Mi állt közénk? A testem?
Az áramló örömből így kiesnem
mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?
És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?
Narkomán
Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.
